James M. Cain regényíró korai noir-klasszikusa, az A postás mindig kétszer csenget újszerűségét és értékállóságát nem csupán olyan követői bizonyítják, mint Camus a Közönnyel vagy a Coen-fivérek (Az ember aki ott se volt), de féltucatnyi filmverzió is a világ minden tájáról, amelyek kivétel nélkül koruk és nemzeti filmkultúrájuk kiemelkedő darabjai. Klasszikus hollywoodi és új-hollywoodi adaptációja egyaránt zsánerbravúr, Visconti Megszállottsága a neorealizmus egyik alapköve lett, miként Fehér György Szenvedélye is fontos kordokumentuma az ezredforduló magyar filmművészetének, a legfrissebb fogás a művön pedig az egyik legjelentősebb kortárs német rendezőhöz, Christian Petzoldhoz kötődik (Jerichow). Ennek fényében csupán a tény meglepő, hogy a Cain-remekmű első feldolgozása a franciákhoz fűződik, nem sokkal az első megjelenést követően – az már kevésbé, hogy Pierre Chenal Le dernier tournant című filmje a francia lírai realizmus egyik igazi gyöngyszeme, amelynek ott a helye a Mire megvirrad vagy a Külvárosi szálloda mellett. Nem csupán számos motívumot köszönhetnek neki a későbbi feldolgozások (lásd a táncjelenetet), de ebben a verzióban található a legérzékenyebb férj-alakítás (Michel Simon bravúrja), ebbe került bele egyedül a halálsor-finálé (egy csodás záró kameramozgással), bravúros gyilkossági jelenete a visszhanggal pedig egyaránt megállná helyét egy Hitchcock- és egy Douglas Sirk-remekműben.
Az utolsó forduló (magyar felirattal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése