A POSTÁS ELŐSZÖR CSENGET James M. Cain regényíró korai noir-klasszikusa, az A postás mindig kétszer csenget újszerűségét és értékállóságát nem csupán olyan követői bizonyítják, mint Camus a Közönnyel vagy a Coen-fivérek (Az ember aki ott se volt), de féltucatnyi filmverzió is
a világ minden tájáról, amelyek kivétel nélkül koruk és nemzeti
filmkultúrájuk kiemelkedő darabjai. Klasszikus hollywoodi és új-hollywoodi
adaptációja egyaránt zsánerbravúr, Visconti Megszállottsága a neorealizmus
egyik alapköve lett, miként Fehér György Szenvedélye is fontos kordokumentuma
az ezredforduló magyar filmművészetének, a legfrissebb fogás a művön pedig az egyik legjelentősebb kortárs német rendezőhöz, Christian Petzoldhoz kötődik (Jerichow). Ennek
fényében csupán a tény meglepő, hogy a Cain-remekmű első feldolgozása a
franciákhoz fűződik, nem sokkal az első megjelenést követően – az már kevésbé,
hogy Pierre Chenal Le dernier tournant című filmje a francia lírai realizmus
egyik igazi gyöngyszeme, amelynek ott a helye a Mire megvirrad vagy a Külvárosi szálloda mellett. Nem csupán számos motívumot köszönhetnek neki a későbbi
feldolgozások (lásd a táncjelenetet), de ebben a verzióban található a
legérzékenyebb férj-alakítás (Michel Simon bravúrja), ebbe került bele egyedül a
halálsor-finálé (egy csodás záró kameramozgással), bravúros gyilkossági
jelenete a visszhanggal pedig egyaránt megállná helyét egy Hitchcock- és egy Douglas
Sirk-remekműben.
AMBLIN' (Steven Spielberg, 1968) Aki úgy gondolta, hogy Spielberg akkor került legközelebb az ellenkultúrához, amikor az E.T. Blu-ray verziójában lecserélte a "terrorista" szót "hippire", ideje 25 percet szentelnie korai kisfilmjére, amelyet azóta már mélyen szégyell szerzője, pedig pont annyival jobb a Schindler listájánál, mint amennyivel rövidebb nála. A Kószálás ifjú rendező-alteregója a Mojave-sivatagból a Csendes-óceánig tartó stoppolása során akad össze egy bájos virággyermek-leánnyal, aki megismerteti a tábortüzes füvezés, a hálózsákos szex és a olajbogyómag-köpködés lázadó örömeivel, útközben számos kalanddal és tapasztalattal megajándékozva. A korai zsenge több szempontból izgalmas kivétel az életműben: jóval kevésbé célirányos és cselekményorientált, mint a korai road movie-trilógia további darabjai (Párbaj, Sugarlandi hajtóvadászat), kétszer annyi formanyelvi truvájt vonultat fel, mint bármelyik későbbi filmje (a Cápát is beleértve), valamint meglepően merésznek számít a nemiség ábrázolása terén... legalábbis egy olyan rendezőtől, aki éveken át csak pénisz-metafórákkal (kamion, cápa, kicsi ráncos űrmanó) tudott a szexről nyilatkozni, utána pedig még úgy sem.
MESÉK SZIGETE Bármilyen páratlan a tavasz Toscanában vagy a Távol-Kelet kikelet idején, egy ilyen napos áprilist az Isten is a skót Felföldnek teremtett - különösen egy olyan zugának, amelyet csak mostanában fedeztek fel a nagy filmstúdiók, de máris bevéste magát sokmilliónyi néző agyába. A Belső-Hebridák peremén nyújtózó Skye csodás szigete a határvidék összes erényét felmutatja: lenyűgöző tájai ötvözik a Felföld zöldellő pompáját a Külső-Hebridák drámai ormaival - egyszerre Középfölde, Völgyzugoly és Mordor, mintha csak északi alternatívát kínálna a Gyűrűk Urának (épp) szemben Új-Zélanddal. Rövid, ám mozgalmas filmmúltjában játszott középkori Japánt (47 rónin) és kies Óriásföldét (BFG), szerepelt csillagközi sci-fiben (Prometheus) és Grimm-fantasyben (Hófehér és a vadász), szerelmet ébresztett esküvői komédiában (A boldogító talán) és hajsza-vígjátékban (Az üstökös éve). Ám az alábbi válogatás kizárólag olyan filmekből áll, amelyek méltó főszerepet szántak Skócia - szó szerint - legmesésebb szigetének. 1/ A Cuillin-hegység és Loch Coruisk THE BROTHERS (David MacDonald, 1947) Skye szigetének első igazi filmes főszerepe a Powell-Pressburger melodrámák legszebb brit hagyományát követi, megfűszerezve a helyi legendák és misztikum sajátos ízeivel. Árva leányzó érkezik egy kicsiny déli halászfaluba a Cuillin hegyvonulat rideg csúcsainak sötét árnyékába és rögtön belekerül két rivális család, a Macrea- és a MacFarish-klán még ridegebb és sötétebb háborúságába: két legény is kiveti rá hálóját, de neki egy harmadikra fájna a foga... a szerelmi négyszög pedig az ősi selkie-meséket idéző végkifejletig - valamint a brit filmtörténet legbizarrabb kivégzéséig fajul.
The Brothers (magyar felirattal!) 2/ Az Eilean Donan-vár HEGYLAKÓ (Russell Mulcahy, 1986) Egy hollywoodi film sem tett annyit Skócia varázsvilágának népszerűsítéséért, mint Mulcahy legendás kortárs fantasy-je, amely a halhatatlansággal büntetett harcos, Connor Macleod sok évszázados küzdelmét meséli el ütős Queen-slágerekkel a felföldi csatamezőktől a "csak egy maradhat" brooklyn-i tetőfináléjáig. A középkori fejezetekben szinte kizárólag Skye vidékei pompáznak, élen a Macleod-klán fészkét jelentő Eilean Donan-várral, amely időközben első helyre került a "legnépszerűbb skóciai filmkastélyok" igen erős versenymezőnyében - amit mi sem bizonyít ékesebben annál, hogy még egy James Bond-filmben is helyet kapott (A világ nem elég).
A hegylakó (szinkron) / A felvidéki (vhs-hangalámondás!) 3/ Neist Point-fok HULLÁMTÖRÉS (Lars von Trier, 1996) A dán botrányfilmes von Trier rajongott kultusz-műve egyszerre jelentette a Dogma rögrealizmusához vezető művészi út első látványos állomását és az ártatlan hősnőknek szentelt Aranyszív-trilógia mágikus realista nyitódarabját. A Skye szigetén élő angyali tisztaságú Bess határtalan szerelmének története a környező olajkúton dolgozó Jannal egyben a hitről és megváltásról szóló példabeszéd is, amelyet egy esküvő és egy temetés keretez - mindkettő helyszíne Skye leghíresebb nyugati szigetfoka, amelynek zord világítótornya fenséges őrszemként mered a háborgó Atlanti-óceánra.
Hullámtörés (szinkron) 4/Fairy Glen CSILLAGPOR (Matthew Vaughn, 2007) Ha van Skóciának igazán mesébe illő zuga, az csakis egy tenyérnyi szurdok lehet Skye északi partjánál, amely különös kis dombjaival és titokzatos bazalttornyával azon nyomban elvarázsolja - nevéhez híven - látogatóit. Egészen rejtélyes, hogy miért csak egyetlen film csapott le rá eddig, bár szerencsére egy remek Neil Gaiman-adaptáció: a Csillagpor hőse egy skót legény, aki elindul tündérvilágba egy hulló csillagért szerelmének, hogy aztán magába a csillagba szeressen bele, védelmére kelve vérszomjas banyák, gonosz hercegek és légi kalózok ellenében. Viharfok kalandos erőpróbáihoz többnyire Skye békés lankáit és fennsíkjait választották az alkotók - a Tündér-szurdokban például két boszorkány méri össze erejét.
Csillagpor (szinkron) 5/ The Quiraing MACBETH (Justin Kurzel, 2015) Ez a lista el sem készült volna, ha Skye szigetéhez nem fűződne Macbeth-adaptáció: a vészbanyák és jóslatok hírhedt "skót darabja" legfrissebb feldolgozásában jutott el végre az őt leginkább megillető felvidékre. Kurzel szinte kizárólag természeti tájakon forgatott Shakespeare-látomása szakít az elődök dús teatralitásával és szinte dokumentumfilmként követi csatamezők és csúcsok során át az álnok thán középkori gengszter-karrierjét. A sziget legendás zuga, a földcsuszamlások során kialakult Quiraing rideg-gyönyörű fennsíkja (teljesen nyilvánvaló módon) Macbeth két találkájának ad otthont a boszorkányokkal, túlvilági látványával ráerősítve híres alaptételükre - "szép a rút és rút a szép".
Macbeth (szinkron) +1/ The Old Man of Storr A sziget ikonikus látványossága különös módon eddig kiszorult a vérbeli Skye-filmek élvonalából, ugyanakkor pár pillanatra három olyan filmben is elkapható, amely a racionális és irracionális világ határmezsgyéjén játszódik: a The Wicker Man szépséges kultusz-horrorjának nyitó légi felvételein, a The Land That Time Forgot prehistórikus kalandfilmjének ködlepte fináléjában és a Prometeus science-fiction filmjének jelenkori prológusában.
GYILKOSOK (Andrej Tarkovszkij, 1956) Cseppet sem meglepő, hogy az amerikai ponyvákért rajongó Godard vagy Truffaut pályájuk elején készített film noirt (Kifulladásig, Lőj a zongoristára), az már különösebb, hogy Visconti és Antonioni korai életművében is akad ebből a műfajból (Megszállottság, Egy szerelem krónikája)... azonban egy Tarkovszkij-noirt már mindenképp a saját szemünkkel kell látni, hogy elhiggyük. A nagy orosz mester még főiskolai évei alatt készítette el - egyik osztálytársával felesben - Hemingway híres novellája, a Bérgyilkosok rövidfilm-adaptációját (a műből korábban és később is készült egy remek hollywoodi nagyjátékfilm). A meglehetősen szoros feldolgozás két elszánt gyilkos feszült túszdrámája és egy megfáradt áldozat melankolikus bukástörténete - az amerikai díszleteket a sivár szovjet valósághoz igazítva, amely kedvéért Tarkovszkij azt is magára vállalta, hogy enigmatikus epizódszereplőként elfütyüli a korabeli Amerika hangja rádióadás egyik ismert dallamát.
NEMEK HÁBORÚJA Ha már egyszer az exploitation sikere nagyrészt a szex és erőszak kettősségén alapult, nem csoda, hogy a militáns feminizmus és a nemek csatája kétszeresen is szívügyük volt - igaz a maguk bizarr módján. A B-filmes úttörők között külön megtisztelő helyet foglaltak el az 50-es évek csodás női szörnyfilmjei, amelyekben Frankenstein femme fatale-ok, vámpír-vampok és más válogatott bestiák vettek revansot a férfiakon - a következő évtized derekán beinduló grindhouse-hullám azután rászabadította a kíméletlen amazonokat az autós mozikra és kispiszkosokra, jöttek az eurotika szex-vámpírfilmjei, a rape-and-revenge horrorok, Ilse az SS nőstényfarkasa és persze Russ Meyer, a pussycat-pápa.
A "kemény csajok, gyors kocsikban, nagy puskával" tematika úttörő klasszikusát jelentő Meyer-alapfilmben - Faster Pussycat Kill Kill! - például dúskeblű go-go táncosnők gyilkos triumvirátusa szabadítja rá a poklot a patriarchális rendre egy sivatagi tanyán, hogy megszerezzék a zsarnok apától és két macho fiától az elrejtett családi vagyont. Késes, karatés és kocsis gyilkosságok; elszabadult színészi alakítások (többek között egy Tura Satana nevű sztriptíz-sztártól); káprázatos monokróm képsorok a Mojave-kősivatagban; és olyan montázs-parádé, amelyre talán csak Pudovkin lett volna képes, miután Las Vegasban megcsípte egy radioaktív hangya.
A VHS-korszak már egy könnyedebb hangulatú paródiával ünnepelte meg a feminizmus radikális vonalát és olcsó zugműfajokra gyakorolt áldásos hatását: talán meglepő, hogy a Cannibal Women in the Avocado Jungle of Death címet viselő opuszt ugyanaz írta, aki a Micsoda nőt és az Úszó erődöt, pedig ebben az üde dzsungelfilmben ízelítőt nyújt mindkét klasszikus erényeiből. A durva dél-kaliforniai őserdőbe küldött nemes lelkű és éles elméjű feminista néprajzkutatónő feladata heroikus: meg kell találnia az évek óta eltűnt Kurtz doktornőt, aki a helyi piranha amazontörzs vezetőjeként meghirdette a feminácizmus Endlösungját: a férfievést. Aki a jó és rossz nőmozgalmár mítikus harcában felismerni véli az Apokalipszis most alapsztoriját, külön örülhet a végkifejlet "The Horror!"-monológjának, a többieknek maradnak a screwball vígjátékok és akciófilmek toposzait kifordító pompás vagy kínos gegek, valamint az egytől-egyig pipogya, ripacs és üresfejű férfikarakterek színes hordái. Trailerek: The Attack of the 50 Foot Woman; The Wasp Woman; The Leech Woman Faster Pussycat Kill Kill!(magyar felirat) Kisfilm: Hyde and Go Tweet A halál amazonjai az Avokádó dzsungel mélyén (szinkron)
MONTPARNASSE-LEVALLOIS (Jean-Luc Godard, 1965) Godard és a romkom? Akiknek a nouvelle vague próféta és a műfajfilm bizarr kapcsolatáról elsőre az Alphaville dadaista disztópiája, a Made in USA felismerhetetlenségig torzított Richard Stark-gengsztertörténete vagy épp a Weekendstatikus road movie-ja ugrik be, bizonyára nehezen tudják elképzelni Bolond Pierrot légyottját Sabrinával. Pedig a Párizs, ahogy látják című szkeccsfilmben épp ezt a randevút valósítja meg a mester, főszerepben egy szeleburdi párizsi lánnyal, akinek kínos malőr folytán választania kell a Montparnasse művésznegyedében élő ifjú szobrász és a Levallois munkásnegyedének korosodó karosszéria-lakatos mesterembere között. Halmozódó félreértések, frivol játékok, kétértelmű párbeszédek és bájos könnyedség: Billy Wilder talán több geget kihozott volna a mókás alapszituációból, Godard viszont belekódolt egy pazar szerzői ars poeticát a művészfilm és műfaji filmkészítés kibékíthetetlen ellentétéről.
A MANDALORIAN MÚLTJA Kevés jobb dolog történt a 21. században a Star Wars-franchise-zal, mint a The Mandalorian nyolcrészes szériája, amely hiperűrsebességgel hagyja faképnél a kortárs sorozatdömping rémesen redundáns cselekménnyel és botrányos cliffhangerekkel ügyeskedő TIE-hatásvadászait. Szikár, nyílegyenes és kerekre zárt epizódjai dinamikus meséjükkel és markáns karaktereikkel a legjobb elődök példáit követik, akiket máris web-oldalak tucatjai szedtek takaros listákba, többnyire a kötelező gyanúsítottakkal. Az alábbi ötösfogatban becsszóra nem szerepel a Dollár-trilógia, Kurosawa-opusz vagy a Mad Max: inkább a kevésbé ismert, ám majdnem olyan kiváló mellékszereplőkre irányul reflektorfény. 1/ Posztapokaliptikus western A BOY AND HIS DOG (L.Q. Jones, 1975) A Birodalom bukása után anarchiába hulló galaxisok öntörvényű határvidék-világa egy olyan izgalmas műfaj-keveréket használ mintaként, amelyben sikerrel ötvözték a 70-es évek derekán felvirágzó világvége sci-fiket a western-revíziók korabeli újhullámával. A nagy olajkrízis idején berobbant trend (Ultimate Warrior, Where Have All the People Gone) kultikus éldarabja társainál látványosabban használja a western toposzait és határvidék-esztétikáját, ráadásul a Harlan Ellison-kisregényből írt kalandtörténet sem kezeli olyan vérkomolyan a civilizáció romjain marakodó emberiséget. Élethalál-harc, érdekháborúk, irónia és cuki mesebeli segítőtárs - a Fiú és kutyáját csupán egy kurta féreglyuk választja el a Mandaloriantól, puszta-disztópiáját pedig alig négy év a mától.
A Boy and his Dog (szinkron) 2/ Bérgyilkos babával LONE WOLF AND CUB 1-6. (Kenji Misumi, 1972-74) Akárcsak Lucas első Star Wars-filmje, a Mandalorian is hemzseg a japán szamurájfilmes áthallásoktól, a Sanctuary-epizód Hét szamuráj-minimálverziójától a Goblin Slayer-animéből ismerős főhősig - a legfőbb előkép azonban a legendás Kozure Ogami-manga hasonlóan híres mozi-adaptációja, amely hat részt ért meg alig két év alatt. A véres szamurájháborúk idején bérgyilkosnak álló ronin, Ittó Ogami különlegessége könyörtelen és mesteri kardforgató-kollégáihoz képest, hogy 3 éves kisfiával járja a vidéket, aki a maga bájos módján néha besegít a küzdelmekben - az első epizódban mindjárt a káoszba süllyedt császári birodalom egyik warlordja ellenfelük, aki Herzogot megszégyenítő elszántsággal és manírokkal tör a páros életére.
A sógun orgyilkosa (az első két részből készült verzió) 3/ Kommandó-entrópia THE NAKED SPUR (Anthony Mann, 1953) Amint a hagyományos westernekben felütötték fejüket a fejvadász-hősök, többé a gonosztevőkre vadászó csoportok sem voltak már olyanok, mint a nagykönyvben: a nemes közös cél aprópénzre váltásával feltárultak az egymásnak feszülő egyéni érdekek - Hawks klasszikus csapatépítéseit (Red River, Rio Bravo) kiszorították a Boetticher-féle széthulló közösségek (Ride Lonesome, Comanche Station), ahol mindenki egymás farkasa. A Mandalorian kommandó-epizódjainak (Gunslinger, Prisoner) legszebb előképe egy korai Anthony Mann-western, ahol elsőként jelent meg teljes pompájában ez a entrópia: a Csupasz sarkantyú háromfős vérdíj-csapatát úgy zilálja szét a foglyul ejtett bandita ravasz mesterkedése, akár a forgószél a ménest - felfedve valamennyiük Sötét Oldalát, amellyel végül csak egyikük képes leszámolni, a műfaj legmegindítóbb egyszemélyes párbaj-jelentében.
A csupasz sarkantyú (magyar felirat) 4/ Ölésre programozva THE INVISIBLE BOY (Herman Hoffman, 1957) Miután a harmadik Star Wars-trilógia jóformán minden faji, nemi és egyéb kisebbséget emancipált, a Mandaloriannak már csak a robotok maradtak: az IG-11 fejvadász-droid alakjával végre a géplények is megszabadulhattak az évszázadok alatt rájuk rozsdált sztereotípiáktól, legyen az hű cseléd (C-3PO), gonosz rém (IT-O) vagy kiskedvenc (BB-8). A "droidok semleges tükrei a programozóknak" alapfilozófia gyökerei az amerikai sci-fi aranykoráig nyúlnak: első képviselője Robby-robot, aki a Tiltott bolygó klasszikusában még csak a robotika alaptörvényeivel gazdagította az álomgyári gépember-ábrázolást, a spin-offot jelentő The Invisible Boy bizarr gyerekfilmjével azonban látványos érvet kínált a "természet kontra nevelés" vitában is. Betáplált programjától függően épp úgy megállja helyét a címszereplő bébicsőszeként, mint a gonosz MI parancsait követő harcosként vagy épp hősies megmentőként - csupán bumfordi, gömbcsuklós mechanikája terén marad el a modern IG-szériától.
The Invisible Boy (angol) 5/ Space spin-off CARAVAN OF COURAGE (John Korty, 1984) Végezetül meg kell emlékezni arról a játékfilmről, amely elhozta a Star Wars-univerzumba a különféle rendhagyó folytatások - roppant jövedelmező - evolúciós stratégiáját (habár az "első SW-mutáció" büszke címét egy észbontó karácsonyi tévés különkiadás birtokolja). A Bátrak karavánja épp olyan precízen és célirányosan lőtte be magának a kiszemelt gyerekközönséget (Lucas-ék bébiszittere írta!), miként a Mandalorian az első generációs SW-fanok idősebb táborát: az Endor erdőbolygón ragadt kiskorú testvérpár célja az elhurcolt szülők megtalálása, fő fegyvere a mesevilág mágiája, segítőtársai pedig édi-bédi harcimackók, akik sokszoros hatványra emelik a Jedi visszatér cukiság-faktorát (lásd: bébi ewok!) A fantasy-be hajló space spin-off örökbecsű érdemeit nem csak egy villámgyors folytatás tanúsítja (Harc az Endor bolygón), de máig szívmelengető kézműves stoptrükk-látványvilága és igencsak aktuális "vissza a természethez" életszemlélete is.
THE VENTRILOQUIST'S DUMMY (Alberto Cavalcanti, 1945) Teljesen logikus, hogy a hangosfilm által teremtett első horror-ikon nem vámpír, farkasember vagy zombi volt, hanem a démoni hasbeszélő bábu, aki megelégelve az állandó színpadi utószinkront, önálló hangot ad vágyainak és gazdája ellen fordul. Az 1929-es The Great Gabbo komor melodrámája után minden évtizedben telt belőle egy-két hátborzongató filmre, amelyeknél rendre az jelenti a legfőbb talányt, vajon természetfeletti erők vagy elmebetegség áll a gonosz kis fafejek rémtettei mögött. Ám legyen szó az Anthony Hopkins-féle Mágus bizarr szerelmi háromszögéről, a Pin kultuszfilmjének beteges fivér-nővér kapcsolatáról vagy a brit Devil Doll lélekvándorlós Svengali-verziójáról, ezek a filmek végső soron mindig a szexről szólnak: a hasbeszélő babák leginkább beszédes kis pöcsök, mint ezt a tematika legbizarrabb darabját jelentő zseniális Cavalcanti-rövidfilm is bizonyítja a Dead of Night című horror-antológiából, amelynek népszerűsége máig oly töretlen, hogy még kortárs cyberpunk-regényt is ihletett.
JEAN SEBERG A hollywoodi #metoo-hullámnak köszönhetően Jean Seberg színésznő tragikus története is eljutott végre az amerikai játékfilm-verzióig - noha erősen kétséges, vajon meghurcolt hősnőjét többen ismerik-e a mai nézők közül, mint mondjuk Kristen Stewart Stones-klipjét a Ford Mustanggal vagy az örökzöld Papa Don't Preach videót Madonna legendás Seberg-frizurájával. Talán még a rutinos filmklubjárók és mozgókép-szakos doktoranduszok is zavarba jönnének, ha plusz egy Seberg-filmet kellene mondaniuk a Kifulladásig új hullámos klasszikusán kívül ("New York Herald Tribune! New York Herald Tribune!")... így aztán a friss opusz mellé érdemes megnézni párat a művésznő jeles alkotásai közül, hogy lássuk, milyen kivételes tehetségű és kisugárzású filmcsillagot kergetett halálba az álnok FBI rágalom-hadjárata.
1/ Mártír és forradalmár SAINT JOAN (Otto Preminger, 1957) Seberg nem csupán hollywoodi pályakezdését és híres frizuráját köszönhette Preminger hírhedt Szent Johanna-filmjének, de néhány égési sérülését, majd első egyöntetűen negatív kritikai visszhangját is, amelyből a későbbiekben is jócskán akadt, ékesen bizonyítva, hogy a forradalmárnőket a klasszikus filmszakma sem fogadta több jóindulattal és nyitottsággal, mint a középkori klérus. Ám nyilvánvaló tapasztalatlansága ellenére a 18 éves színésznő mindjárt az első szerepében megmutatta az imázsa alapját jelentő oximoron - "törékeny töretlenség" - hatalmát, amellyel a francia jobbágyokon túl az amerikai moziközönséget is magával ragadta.
Saint Joan (angol nyelven) 2/ Örök kamasz, apa-komplexussal BONJOUR TRISTESSE (Otto Preminger, 1958) Francoise Sagan szívszorító melodrámája, a Jó reggelt búbánat!eszményi alapanyagot jelentett a Seberg-karrier beindítására, a mentort jelentő Preminger ezért is vásárolta meg filmjogát új kedvencének. Hősnője, a 17 éves Cécile szokásos nyaralását tölti nőcsábász édesapjával a francia Riviérán, amikor a legfrissebb prédát jelentő nagyvadról kiderül, hogy komoly eséllyel mostohaanya válhat belőle - hacsak a féltékeny csitri felségterülete és függetlensége védelmében nem tudja elszakítani egymástól a középkorú gerlepárt. A Seberg-karakterek epés öngyűlölete ebben a filmben bukkan fel elsőként, miként az a fruska fatale sárm is, amelybe egyaránt belezúgott Truffaut ("Európa legjobb színésznője!") és Godard, biztosítva a színésznőnek alig egy évre rá a filmtörténeti halhatatlanságot.
3/ Sebezhető szépség ARANYCSEMPÉSZ (Jean Becker, 1964) Négy évvel a Kifulladásig után a Seberg-Belmondo páros ismét szerencsét próbált egy közös francia alkotással, ám ezúttal egy rendhagyó heist-film keretében: miután ifjú csempészhősünk belezúg bűntársnőjébe, Damaszkuszban meglóg a rábízott sportkocsival, amelybe főnökei 300 kiló aranyat öntöttek - ám nagyon úgy tűnik, Belmondo dörzsölt lóerő-kötője ezúttal is vesztére bízik meg rejtélyes szerelmében. Seberg pályafutása talán leglátványosabb Hókirálynő-szerepét alakítja a vakációs gengszterfilmben: bár figurája itt sem több a korabeli limonádékban rábízott szépséges biodíszletnél, ez a szépség annyi sebezhető melegséggel párosul, ami néhány jelenet után sisteregve leolvasztja alakjáról a karakter kívánta vamp-fagyot.
Aranycsempész (szinkron) 4/Őrült szerelem LILITH (Robert Rossen, 1964) Nem véletlenül kapta Robert Rossen veterán rendező hollywoodi hattyúdala magyar kiadásában az Őrülten szerelmes címet: Seberg ezúttal egy pszichiátriai intézetbe zárt, skizofrén zavarokkal küzdő szexmániást alakít, aki nem csak betegtársait (köztük egy lány!) és a frissen érkezett, jóképű ifjú ápolót csábítja el, de még egy kisfiúra is kiveti hálóját a hétvégi vidámpark-programon. A lendületes spirálban vesztébe süllyedő Lilith figurája Seberg pályájának abszolút tetőpontja, amelyben végre bebizonyíthatja, hogy nem csupán Iowa szalmaszőke válasza Audrey Hepburnre - sokkal inkább a hagyományos női szerepek ellen okkal lázadó, balsorsú Jean Dean, akinek korai halála legalább annyira köszönhető az önmagával folytatott szüntelen küzdelmeknek, mint a sorsát meghatározó különféle pátriárkák elnyomásának.
5/ Renegát szeretők MACHO CALLAHAN (Bernard L. Kowalski, 1970) Seberg búcsúja Hollywoodtól egyben az egyik legsötétebb álomgyári ellen-western: egy évre rá, hogy a renitens sztár éneklő bolondot csinált a műfaj két legkeményebb vadnyugati macsójából a Fesd át a kocsidat bárgyú aranyásó-musicaljében, Mexikóban véreskezű macsót farag David "Fugitive" Jenssen középszerű tévészínészből. Miután a bosszúszomjas szökött katona, Callahan brahiból végez egy félkarú századossal nászútján, a friss özvegy fejvadászok seregét uszítja a gyilkosra, majd hipp-hopp beleszeret, miután megpróbál személyesen végezni vele - egy olyan brutális nemi erőszak jelenetben, amelyhez még a spagetti-westernek is csak kétméteres póznával nyúlnának. Bármily különös, a Seberg-pálya csodás összefoglalóját adja ez az alig ismert B-western, szinte mindent felvonultatva, amit a színésznő varázsából látni érdemes: renegátok iránti megszállott vonzalmától Stockholm-szindrómáján át a mélyben parázsló, önsorsrontó indulatig.
