Miként kettős eredetű neve is mutatja, Michel Piccoli bűvereje főként a fagyos francia nagypolgári felszín mélyén rejtőző forró olasz temperamentum dualitásából fakadt. Termékeny életpályája során, amely nagyjából 160 nagyjátékfilmet számlál - még fénykorában is szívesen vállalt apró epizódszerepeket a legkülönfélébb alkotásokban - főként azok a klasszikusok tették híressé, ahol rendezői erre a "magas homlok - szőrös mellkas" kombinációra építettek. Így aztán Bunuelnél játszott burzsoá kerítőt (A nap szépe), szoknyavadász vidéki nemesurat (A szobalány naplója), és Sade márkit (Tejút); Ferrerinél gengszterálmokat kergető formatervezőt (Dillinger halott), végbélszeles tévéproducert (A nagy zabálás) és Bullafo Billt (Ne nyúlj a fehér nőhöz); Chabrolnál szerelmi tébolytól gyilkossá váló alpolgármestert (Gyilkos szerelem) és megtévedt Ellery Queen-t (A tizedik nap). Az alábbi posztumusz válogatás elsősorban olyan főszerepeiből áll, amelyekben csúcsra járatta ezt a lenyűgöző Piccoli-paradoxont - talán nem a legjobb filmjei, de mindenképp ott vannak a legizgalmasabb és legsajátosabb alakításai között.
1/ A MŰVÉSZ: A teremtények (Agnes Varda, 1966)
Még mielőtt rendezői nyers szívű nyárspolgárt faragtak volna belőle, a 60-as évek nyitányán az új hullámos generáció számára Piccoli elsősorban művészlélek volt, akár megkeseredett forgatókönyvíró Godardnál (A megvetés), akár romantikus zeneboltos Demy-nél (Rocheforti kisasszonyok) - akár science-fiction író Agnes Varda legbizarrabb alkotásában. Edgar Piccoli(!) egy francia tengerparti faluba visszavonulva várandós, megnémult feleségével nagyszabású regényt kerekít a helyi figurák köré, egy őrült tudósról, aki rejtélyes masinájával távolról tudja irányítani áldozatai érzelmeit. A tojásfejű értelmiségi klasszikus alakját Piccoli ezúttal megfűszerezi néhány parádés dühkitöréssel, amelyek a végkifejletre a színész életművének egyetlen hamisítatlan kalandfilmes ökölpárbajával is megjutalmazzák a türelmes nézőt.
2/ A RENDŐR: Sátáni ötlet (Claude Sautet, 1971)
Max, a megszállott párizsi felügyelő szerepében Piccoli tényleg kimaxolja a "hatalom zsarnok képviselője"-figurát, amelyet tucatnyi krimiben sikerrel alakított, legyen szó a Diabolik képregényfilm Ginko nyomozójáról vagy a Merénylők véreskezű algériai diktátoráról. Pusztán azért, hogy példát statuáljon az elcsíphetetlen nagymenőknek, főhősünk bankigazgatónak kiadva magát beleszédíti lecsúszott hajdani katonatársát és piti bűntársait egy esélytelen bankrablásba. Tekintve, hogy egy Sautet-Piccoli együttműködésről van szó, a történetben főszerepet kap a tragikus szerelem és Romy Schneider is (lásd: Az élet dolgai, Mado): utóbbi ezúttal egy lelkes örömlányt alakít, aki a felügyelő dróton rángatott bábjából végzetes érzelmeket elszabadító babájává válik - a hatalom és szerelem visszafogott, finom rezdülésekkel teli párharcában.
3/ A FŐNÖK: Különös kapcsolat (Pierre Granier-Deferre, 1981)
Piccoli a berlini filmfesztivál Ezüst Medvéjét vihette haza Bertrand Malair megformálásáért, aki egy csőd szélén álló párizsi üzletház rejtélyes új igazgatójaként nem csak fellendíti a boltot, de kiveti hálóját a marketing-részleg ifjú csicskájára is, akit fokról fokra belső körének új tagjává tesz, lelkileg teljesen megnyomorítva. A hétköznapi irodai rémtörténet Bunuel-filmeket idéző finom abszurditással kíséri végig a főhős lecsúszását hétköznapi kispolgárból nagypályás seggnyalóvá, egyfajta szenvedélybetegségként ábrázolva vágyát a főnök elismerésére. Tarsolyában nem egy manipulatív apával (Zsákmány), perverz főnökkel (A puritán) és alattomos kémmel (Topáz), Piccoli manipulatív, perverz és alattomos igazgatója lenyűgöző erővel jeleníti meg a burzsoázia diszkrét báját.
4/ A GYILKOS: A véreshármas (Francis Girod, 1974)
Minden nagy színész életében eljön az a pillanat, amikor utoléri egy sorozatgyilkos-szerep: bár nem mind él a lehetőséggel, a vállalkozók ritkán bánják meg döntésüket, mint ezt Anthony "Hannibal" Hopkins, Christian "Bateman" Bale vagy Charlize "Monster" Theron is tanúsíthatja. Karakteréhez híven Piccolinak Georges Sarret, egy jómódú marseilles-i ügyvéd jutott, aki egy házasság-szédelgő nővérpárral összeállva sorra teszi el láb alól az idős férjeket, miután magas biztosítást kötöttek rájuk. A bizarr humorú bűnfilm szinte szürreális lázálmot varázsol a megtörtént esetből (a végére jócskán átírva a valós eseményeket), élen a film középső fél óráját kitöltő vérontással, amely során az ördögi trió két kénsavas kád és néhány vödör segítségével szabadul meg egy ismerős házaspár agyonlőtt hullájától - semmi látványos megoldás, csupán a legvadabb filmfantáziákat felülmúló szürke, kispolgári borzalom.
5/ A BARBÁR: Themroc (Claude Faraldo, 1973)
Amikor Piccoli 1973-ban létrehozta saját filmes cégét, rögtön az első filmszerepe, amellyel megkoronázta vállalkozását, az életmű legfurcsább kihívását jelentette. Faraldo anarcho-neorealista fantasy-jében a címszereplő párizsi munkás megelégeli véglényként folytatott proli-életét és panellakását kőkorszaki barlanggá amortizálva nagyvárosi vademberré vedlik át, aki a vérfertőzéstől és az emberevéstől sem riad vissza szabadsága érdekében. Bő évtizeddel megelőzve Luc Besson Élethalálharcát, a Themroc hagyományos dialógusok helyett puszta hörgésekre, morgásokra és sikolyokra redukálja szótárát - egészen lenyűgöző és minden Bunuel-szerepnél látványosabb bizonyítéka Piccoli páratlan tehetségének, hogy az érzelmek és indulatok milyen széles skáláját képes ezen a kőkorszaki módon is kifejezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése