Évtizedek óta bevett szokás a nagymenő óriáscégeknél, hogy reklámfilmjeikhez olyan presztízs-rendezőket kérnek fel, akiknek már a puszta nevük is marketingtényezőnek számít: így készíthetett Martin Scorsese Armani-spotokat (majd rövid dokufilmet a maestro-ról), Fellini Campari- és Barilla-hirdetést, Wes Anderson AT&T és Stella Artois-reklámokat (vagy épp H&M karácsonyi kisfilmet) - ha manapság már Roy Andersson is biztosítókat propagál, bizonyára Bergmant is csak a halál mentette meg a Szűzforrás-ásványvíz vagy egy mosóporcég ("a hetedik pecsétet is elsőre kiviszi") visszautasíthatatlan ajánlatától. A filmművészet és reklámvilág nagy múltú kooperációját kétségkívül a BMW autógyár maxolta ki, amikor 2001-ben úgy döntött, rövid spotok helyett 10 perces imázsfilmeket (The Hire) készíttet néhány világhírű rendezővel, amelyek egy-egy látványos autósüldözés köré szőtt minitörténettel csinálnak kedvet a különféle típusokhoz. A rangos gárda nagyja (John Frankenheimer, Ang Lee, Tony Scott) a megbízáshoz illő feszes-fineszes mestermunkákat tett le az asztalra, de akadtak köztük, akik megragadva a jól fizető lehetőséget - afféle feminista prostituáltként - inkább elmerengtek a filmművész felelősségén a fogyasztói társadalomban. Míg azonban John Woo duplafedeles túsztörténete (Hostage) és Alejandro Inárittu haditudósító-melodrámája (Powder Keg) kellő figyelmet szentelt a választott BMW-k érdemeinek is, a mesterhármas aranyérmesét jelentő Wong Kar-wai egy olyan csodás szerzői kisfilmmel hálálta meg a belé vetett bizalmat, amely egyszerre tekinthető szívszorító filmkölteménynek a házasságon belüli erőszakról és lendületes beintésnek a megrendelő felé.
